Az éjszaka sötét leple elnyelte az út szélén sorakozó kerteket és házakat. A legtöbben már visszavonultak otthonukba, ahol biztonság és meleg várta őket, ellentétben a hűvös őszi széllel odakint. Csupán néhány régi gázlámpa nyújtott némi fényt és ezúton segítséget a tájékozódásban azok számára, akik bármi okból is ki akartak volna menni a rideg éjszakába. Néhány bogár neszezett az amúgy csendes éjben, az utolsó napjaikat élvezve mielőtt elrejtőztek volna a közeledő tél elől vagy elpusztultak volna.
Éktelenül nyikorgó zaj közeledése törte meg az utca békéjét, mire egy addig a kerítés tetején békésen pihenő macska leugrott a magasból és a sötétlő házak rejtekének irányába menekült. A nyikorgás egyre hangosabbá vált, s egy kócos hajú, foszlott ruhájú nő tűnt fel egy régi babakocsit tolva. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, ajkai színtelenek voltak és kicserepesedtek, betegesen lesoványodott teste pedig erőtlennek látszott. Nem úgy tűnt, hogy a babakocsi felől áradó bűzt észrevenné.
Mikor az egyik sötétlő ablakban egy arcot látott feltűnni, odakapta pillantását és megtorpant. A ház melegében tartózkodó alak gyorsan behúzta a függönyt és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Kérem – szólalt meg a nő reszelős hangján, még mindig az ablakot bámulva, mintha az előbb ott látott illető hallhatta volna –, segítsen! A gyermekem éhes.
Várt pár pillanatot, majd előre fordult és tovább indult a szörnyű nyikorgás kíséretében.
- A gyermekem éhes… – motyogta előremeredve. – A gyermekem éhes…
Húsz ház előtt haladhatott el, mikor léptek zaját hallotta meg a közelből. Ismét megtorpant, ezzel megszakítva a babakocsi zaját, s felpillantott a szembejövőre. Az alak egy magas férfi volt, aki hosszú fekete ballonkabátot és bakancsot viselt. Arcát a kabátja alatt lévő, szintén fekete pulcsi kapucnija árnyékolta el. Nem rég költözött a környékre, és minden ott lakó fura alaknak tartotta.
- Kérem… – suttogta a nő, miközben szemeit kidüllesztve bámulta a közeledő férfit, aki már jól tudta mit fog hallani ezután. – Segítsen… a gyermekem éhes.
Mint minden eddigi alkalommal, a férfi most is megállt, s elővett egy szalvétába gondosan bebugyolált pogácsát, melyet átnyújtott a nőnek.
- Köszönöm – rebegte a tébolyodott nő. – Tudja, én megpróbáltam, én igazán próbáltam magam megetetni, de…
- Tudom – szólalt meg a férfi mély hangján, önmagát is meglepve. Még sosem válaszolt a nőnek ezelőtt. – Már elmondta. Csak egye meg a pogácsát.
- De a gyermekem…
- A gyermeke nem éhes – vágott közbe a férfi, s arcán fintor terült el; most, hogy megszólalt, kénytelen volt levegőt venni mielőtt tovább haladt volna, emiatt pedig megérezte a babakocsi felől áradó bűzt.
- De… éhes… – hebegte a nő nagyra nyílt szemekkel.
- A csecsemők sírnak, mikor éhesek. Az öné nem sír. Amúgy sem tudná egy pogácsával megetetni.
Csend borult rájuk egy pillanatra, ami sokkal hosszabbnak tűnt számukra, mint amilyen valójában volt. Csupán a rovarok neszezése volt hallható ahogy némán álltak egymással szemben. Végül a férfi ismét szóra nyitotta száját:
- A gyermeke már négy napja halott.
A nő szótlanul bámult rá, minden reakció nélkül.
- Sajnálom – tette hozzá a férfi, majd tovább indult, magára hagyva a tébolyodott nőt a babakocsival a komor éjszakában.