Az arrancar mozdulatlanul ücsörgött, arcát kezével támasztva meredt egy távoli pontra. Az emlékek még mindig fel-felvillantak cseppet sem békés elméjében, miközben célpontját fixírozta bámulatosan kék szemeivel. Képtelen volt rá, hogy kiürítse agyából a gondolatait, melyek lassan két hónapja idegesítették őt, ezért már csak hagyta őket áramlani a fejében. Egy életre emlékezetébe vésődött a mosoly ellensége arcán, mikor meggyógyította őt az Ichigoval folytatott harc után. Az ellensége. Meggyógyította őt.

- Tch, átkozott – dörmögte Grimmjow, majd felállt, s áldozata felé indult.

Leugrott a kiváló kilátást nyújtó romokról, s zsebre vágott kézzel lépdelt a homokban, ügyet sem vetve többé a hasznát vesztett Las Nochesre. Nem sietett. Reiatsuját a lehető legjobban elrejtette, hogy ellenfelét meglepetésként érje a támadás, bár egyszerűen neki is ronthatott volna, ugyanis biztos volt a győzelmében. Most mégsem volt kedve csatázgatni. Az sem érdekelte, hogy nem illik hozzá ez a „rontsunk rá az ellenfélre, mikor nem számít rá” harcmodor. Csak egy jó vacsit akart. Nem volt szüksége evésre, mégis megkívánt egy jóleső étkezést.

A kiszemelt áldozata egy vasto lord volt. Nem túl régóta lehetett ebben az alakban, a reiatsuja viszonylag alacsonynak számított, és első ránézésre tapasztalatlannak tűnt.

 

Nos, az az arrancar én voltam. Csendben ültem egy méretes kő mellett, ami Las Noches falából szakadt ki. Valóban tapasztalatlan voltam, ha nem így lett volna, bizonyára nem vártam volna előbukkanni azt a kis hollowt a kő alól. Bár ez így nem igaz, mert már nem a kis lényt figyeltem. Hosszú, fekete hajam mögül kipillantva, szemem sarkából a felém közeledő kékhajú fazont figyeltem. Tudtam, hogy elrejti reiatsuját, de még így is elakadt a lélegzetem a hatalmas erőtől. Én pedig gyenge voltam. Csupán a gyorsaságomra hagyatkozhattam, bár kétségeim voltak afelől, hogy el tudok-e menekülni. Egyelőre nem mutattam, hogy érzékeltem a jelenlétét – pedig nem volt ám nehéz –, csak ültem, és agyaltam a továbbiakon. A légzésem felgyorsult, ahogy az arrancar közelebb ért és megállt. Éreztem magamon a kutató tekintetét, ahogy szemügyre vette fehér bőröm, fekete hajam, igencsak kicsi és törékeny testem, és kobakom jobb oldalán a macskafülre emlékeztető maszkom. El kell futnom… el kell menekülnöm… most!

Felpattantam, szürke szemem egy pillanatra az arrancarra villant, és nekiindultam a sivatagnak. A kékhajú egy pillanatig meglepetten pislogott utánam, majd vállat vont, és utánam eredt. Félelmem beigazolódni látszott, ugyanis nem okozott számára nehézségeket beérni engem. Ha így nem menekülök meg, sehogy. Kezdhetem siratni magam. Hátrapillantottam, nem csökkentve a sebességem, és szembesültem vele, milyen közel is ért hozzám a támadóm. Az arcomra kiülő rettegést látva elvigyorodott. Nem sok időm volt a további gondolkodásra, ugyanis egy pillanattal később rám vetette magát, és a földre tepert. Kétségbeesetten kapálózva próbáltam szabadulni, de mind hiába. Az arrancar felkuncogott, majd a fülemhez hajolt.

- Gyorsan akartalak kinyírni, de olyan élvezetes volt látni a rettegésed, hogy inkább játszom kicsit! – búgta, mire éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér.

- Cero! – nyögtem, de ellenfelem könnyedén kivédte a támadásom, még ilyen közelről is.

Annyit sikerült elérnem, hogy kimászhattam alóla, s ismét eszeveszetten futni kezdtem. A lehető legidiótább ötlet bontakozott ki a fejemben. Nem volt rá időm, hogy jobbat találjak ki, ezért villámgyorsan a kivitelezésbe kezdtem. Megnyitottam egy gargantát, ami idegölően lassan utat engedett a másik világba. Végül mégis sikerült besprintelnem. Tudtam, hogy a kékhajú fazon így is utánam fog jönni, de talán nyerhetek némi egérutat. Valóban gyorsabban érkeztem meg az emberek világába. Egy város melletti erdős kis területre érkeztem. Nem hittem benne, hogy a fák elrejthetnek az arrancar szeme elől, vak félelmem mégis a leveles lombok alá űzött. Hamarosan éreztem, hogy megnyílik a közelben az átjáró, és a kékhajú reiatsuja berobbant az emberi világ légkörébe. Annak a cseppnyi kis előnynek köszönhetően sikerült távol maradnom tőle. Egyre közelebb értem a városhoz, ezzel mindinkább fenyegetett az a veszély, hogy összefutok egy shinigamival. Bár valószínűleg már így is érzékelték a jelenlétem – az üldözőmét biztosan –, és a nyomomban vannak. Már percek óta folyt a macska-egér játék, de egyikünk sem kezdett fáradni. Nem is nagyon reméltem, hogy én bírom ki tovább, hisz tudtam, hogy hatalmas erőfölénnyel rendelkezett velem szemben. Meglepetten torpantam meg a fák közül kiérve, mikor megláttam az előttem elterülő szakadékot. Hát ez kellemetlen. Éreztem a hatalmas reiatsu közeledését a hátam mögül, mire pánikolva próbáltam megnyitni egy gargantát, legnagyobb döbbenetemre azonban semmi sem történt. Ismét nekifutottam, azonban az eredmény ismét elmaradt. Elakadó lélegzettel fordultam hátra a fatörzsek közül előlépő vigyorgó kékhajúra. Nem nagyon akadt számomra kedvező választási lehetőség a harc és halál között, az első megoldás valahogy mégis csábítóbbnak tűnt – akkor is, ha a vége így is-úgyis a második lesz. Előrántottam a zanpakutoum, és remegő térdekkel ugyan, de a küzdelemre készen magamra erőltettem egy fokkal elszántabb arckifejezést. Az ellenfelem csak felröhögött, és rezzenéstelen szemekkel közelített felém. Pislognom kellett párat, hogy ne a kábító, kék szemeire figyeljek.

- Remegsz, mint a nyárfalevél, kislány – röhögött, amitől még jobban nehezemre esett mozdulatlanul állni. – Így akarsz kiállni ellenem?

- Nem adom fel ilyen könnyen – feleltem, bár nem lehetett túl határozott ez az elhaló, halk válasz.

Eltűnt a szemem elől, majd a kardom hegyénél jelent meg újra. Vigyorogva pillantott le a reszkető testemre.

- Na, mi van, nem mered belém szúrni, he? Pedig igazán nem lenne nehéz, nem igaz? Gyáva! – röhögött a képembe.

Kikerekedett szemekkel álltam és az arrancarra meredtem. Nem félt. Ott állt, a zanpakutoum hegye súrolta a mellkasát, de vigyora egy millimétert sem moccant a helyéről. Ha most képes lennék rá, hogy legalább egy karcolást is ejtsek rajta, az csupán a karom remegése miatt lenne, semmi másért. Gúnyos arckifejezéssel megfogta a kardom pengéjét, félretolta az útból, majd egy egyszerű mozdulattal a földre tepert. Levegő után kapkodva bámultam a kékhajút, aki a csípőmre ülve a földhöz nyomott, és a saját zanpakutoumat szegezte a homlokom felé. Összeszorítottam a szemhéjam, és átkoztam magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Összepréselt ajkakkal vártam a halált, azonban valamiért elmaradt. Résnyire nyitottam az egyik szemem, s óvatosan felpillantottam. Egy másik penge állt az ellenem szegülő útjában.

- Ejnye, arrancar úr, nem illik ilyen csúnyán bánni a hölgyekkel! – hallottam egy mézes-mázas hangot, mire kinyitottam mindkét szemem.

Egy kalapos, szőke, köpenyes fazon állt mellettem, megakadályozva, hogy feldaraboljanak. Shinigami szaga volt, valahogy mégsem tudtam utálni.

- Mi köze van hozzá? – dörrent rá a támadóm.

- Oh, tulajdonképpen semmi! – nevetgélt a kalapos.

- Akkor nem kéne beleszólni, mert még a végén magát is megeszem vacsorára!

- Attól nem tartok.

- Miért nem?

- Mert szüksége van a segítségemre. A shinigamik pár pillanat múlva ideérnek, maguk pedig nem tudják megnyitni a gargantát.

Velem együtt a kékhajú arcára is kiült a döbbenet. Talán meg kellett volna könnyebbülnöm, hogy nem velem van a baj, mégis elöntött a pánik – hogy jutok most vissza Hueco Mundoba?

- És hogy tud maga segíteni? – mordult a rajtam trónoló arrancar.

A kalapos elvigyorodott.

- Csak kövessenek!

- Kizárt!

- Én megyek! – nyögtem be, mire mindketten rám pillantottak.

- Az nehézkes lesz, csibe – vetette oda az ellenfelem.

- Kérlek! – motyogtam, és ficánkolni kezdtem alatta.

- Nem nagyon vágom miről van szó – mondta a shinigami-szagúnak –, de van egy olyan érzésem, hogy nem is fogja elmagyarázni.

- Ha követnek, talán.

Az arrancar veszített a kíváncsiságával szemben, ezért feltápászkodott rólam, és a kalapos fazont szemlélte.

- Na, akkor siessünk!

Megkönnyebbülve követtem példáját. Igyekeznem kellett, ugyanis a két fura alak, akikhez szerencsém volt, igencsak gyors tempóban elhúzták a csíkot. Egy kis épület előtt álltunk meg, melyen hatalmas betűk hirdették: Urahara Shouten.

- Siessünk! – invitált be minket a kalapos.

- Még mindig nem értem, mire jó ez – morgott a kék.

- Elmagyarázom, csak jöjjenek velem! A shinigamik bármikor betoppanhatnak.

- Na és? Szétrúgom a seggüket!

Mit sem törődve az arrancarral beléptem az épületbe, ezzel a shinigami-szagú fazonnak kedvező módon eldöntve a vitát. Félénken ráemeltem szürke szemeimet, és én magam is meglepődtem, hogy milyen határozottság és elszántság áradt a hangomból, mikor megszólaltam:

- Fogalmam sincs miért nem tudom megnyitni a gargantát, de van egy olyan érzésem, hogy maga többet tud nálam, és én haza akarok menni, úgyhogy mondja meg mit csináljak!

Válaszképp elvigyorodott, és maga után rángatott, faképnél hagyva a nagyszájú kéket, aki még egy darabig dühöngött, mielőtt követett volna minket. A kalapos előszedett két furcsa, emberforma bábut, és mosolyogva rájuk bökött.

- Először is másszanak bele ebbe!

Hatalmas kérdőjelekkel a fejemben pislogtam rá. Mi van?

- Kizárt! – hördült az immár mellettem álló arrancar. – Elég ebből, jó? Belőlem senki sem csinálhat hülyét!

Láttam, ahogy int, hogy megnyissa a Hueco Mundoba vezető átjárót, és… nem történt semmi. Megint megpróbálta. És megint. Nem bírtam elfojtani a vigyoromat.

- Ha most veszi észre, hogy nem tud hazajutni, miért követett? – tette fel a leglogikusabb kérdést a kalapos.

Vihogva néztem az elképedt hapsit, amint próbálja megemészteni az információkat, és azt, hogy burkoltan le lett idiótázva.

- Fogd be! – dörrent rám fintorogva.

- Tehát, belebújnak a gigaiba?

- Nem tudom mi az, de ja – feleltem, mire elém lökte a testet. – Hogy kell ezt az izét használni? – kérdeztem.

- Csak koncentráljon rá erősen, és másszon bele!

Nem igazán értettem, de összeszorítottam a szemem, és – akárhogy is csináltam – lassan belemásztam a gigainak nevezett furcsaságba. Amint megérintettem a kezemmel, a lélektestem belecsusszant a bábuba. Lehuppantam a földre, és elhűlten bámultam a kezem. Óvatosan megmozgattam az ujjaim, majd a fejem kezdtem tapogatni. A maszkomnak hűlt helye. Lepillantottam a testemre. Az előbbi bábunak nyoma sem volt, helyette felvette az én alakomat, és egy egyszerű fehér hakama borította. Ujjaim a mellkasomhoz kúsztak, keresve a hollowlyukat, azonban mindenhol csak bőrt tapintottam.

- Tch, mondjon egy okot faszikám, amiért nekem ebbe a szarba bele kéne másznom!

- Nos, ha nem teszi, hamarosan nekiláthat menekülni és értelmetlen harcokba fog keveredni, sőt, haza se fog jutni egyhamar!

- Sajnos közölnöm kell, hogy megjött a harci kedvem, és egész jó ötletnek tartom, hogy rászabaduljak pár shinigamira!

- Nem hinném, hogy volt espadaként sokáig megúszná anélkül, hogy kapitányokat küldenének ide.

- Volt espada? – nyekeregtem.

Oké, éreztem, hogy hatalmas a lélekenergiája, de azért a legrosszabbra nem voltam felkészülve. Nekem rontott az egyik legerősebb arrancar…!

- Mi van husi, beijedtél? – röhögött az arcomba, majd vigyorogva a kalaposhoz fordult. – Nem tud rávenni, hogy belemásszak egy vacak póttestbe! Én léptem.

- Póttest? – vinnyogtam egyre elhalóbb hangon.

Ennyi dolgot még sose kellett egyszerre felfognom. Ahogy hátat fordított, megpillantottam a hátán a hatos számot. Ha nem akadályoz meg benne a fejem földön való koppanása, bizonyára elájulok. Nyögve visszatornáztam magam ülő helyzetbe, és meglepetten láttam, hogy az önfejű arrancart egy még nála is nagyobb termetű és izmosabb alak temeti maga alá.

- Kövesse Urahara-san utasításait! – dörrent rá mély hangján.

A kékhajú átkozódva próbált felülkerekedni a rá nehezedő férfin, de nem járt sikerrel.

- Jól van, jól van, csak hadd álljak fel!

A nagydarab lemászott az arrancarról, mire az felpattant, s dörmögve a póttest nevezetű bábuhoz fordult.

- Köszönöm, Tessai! – vigyorgott rá a kalapos, vélhetően Urahara-san.

A volt espada vonakodva belebújt a póttestbe. Hirtelen eltűnt a hatalmas lélekenergia, mintha a test elfojtotta volna azt. Elégedetlenül pillantott végig magán.

- Tch, ez szar! Ugye legalább a számom nem tűnt el? – tekergett, hátha sikerül megállapítania, hogy rajta van-e még a hatos.

- De igen.

- Akkor most már igazán elmagyarázhatná valaki, hogy mire jó ez az egész! – kelt ki magából a maszkjától megfosztott arrancar.

- Természetesen elmondom, kérem, kövessenek!

Készségesen felpattantam, és a kalapos után indultam. A kékhajú kevésbé lelkesen, de ő is engedelmeskedett, s a shinigami-szagú nyomában egy asztalkához lépett, majd leült. Egy fekete hajú kislány azonnal hozott három csésze teát, amit a kalapos meg is köszönt. Már épp megszólalt volna, mikor a szavába vágtam (azta, milyen merész lettem!):

- Ki maga egyáltalán?

- Óh, még be se mutatkoztam! – mosolygott, és egy legyezőt csapott az arca elé. – Urahara Kisuke vagyok, ennek a boltnak a tulajdonosa.

- És még? – vontam fel a szemöldököm.

- Mit és még?

- Magának zanpakutouja van! Ráadásul shinigami-szagú! Nem vagyok teljesen hülye – böktem oda.

- Ugyan, én csak egy kereskedő vagyok!

- Azt hiszi, hogy attól a legyezőtől nem látom a fején, hogy vigyorog? Ne hülyítsen!

- Milyen kis heves lett valaki – vetette oda nekem az ex-hatos, mire majdnem hozzávágtam valamit, de aztán eszembe jutott az erőnk közti különbség.

- Nos, talán nem mondtam el mindent, de ez nem is számít. Én viszont semmit sem tudok magáról!

Pislogtam párat, aztán bátortalanul a kalap takarásában lévő szemek felé bámultam.

- Őőh, mit akar tudni?

- Kezdjük ott, hogy kivel van dolgom?

- Izé, én Amorina vagyok – hebegtem, s immár hangom semmiféle határozottságot nem tükrözött.

- És még? – vigyorgott rám Urahara a legyező mögül.

- Mit akar tudni? – ismételtem.

- Hmm, vasto lord, ugye? Mégis mióta?

- Nem túl rég – motyogtam. – Alig három hónapja.

- Akkor azért vagy ilyen kis gyenge, mi? – vigyorgott rám a volt espada.

El akartam hessegetni, vagyis inkább elküldeni melegebb éghajlatra, valahogy mégsem jött ki hang a torkomon. Ebben a szobában jelenleg én voltam a leggyengébb. Biztosra vettem, hogy Urahara Kisuke könnyedén legyőzne akár egyetlen csapással. Éreztem, hogy vörösség kúszik végig az arcbőrömön.

- Szóval te még nem álltál Aizen szolgálatában? Vagy vasto lorddá válásodkor azonnal őt követted?

Aizen. Las Noches vezére. Az áruló shinigami… akit sosem ismertem. Számos arrancart teremtett, akit végül nem is vett magához. Hueco Mundoban tucatnyi vasto lord élhetett évek óta anélkül, hogy beszállt volna a háborúba.

- Sosem szolgáltam.

- Értem – bólintott Urahara.

Egy pillanatig csönd borult a helyiségre, majd mielőtt bárki megtehette volna, enyhén összeszűkített szemekkel a mellettem ülő felé böktem.

- És te ki vagy?

- Hogy én? – vigyorgott rám önelégülten. – Felismerted a számot a hátamon, nem? Én voltam a hatos espada. Grimmjow Jeagerjaquez!

Éreztem, hogy az ereimben végigszáguld valami furcsa. Olyan érzés volt, mintha a kékhajú egy fensőséges, tiszteletet megkövetelő lény volna, melyet nekem muszáj megadnom. Mintha a parancsait teljesítenem kéne. Rá kellett jönnöm, hogy az erejéből származó hatalmához képest én csupán egy senki vagyok – egy kis porszem Hueco Mundo sivatagában. A legidegesítőbb az volt, hogy ezt Grimmjow tudta, és nem úgy nézett ki, mint aki fél visszaélni a neki adatott fölénnyel.

- Micsoda szerencse! – zökkentett ki elmélkedésemből Urahara. – Egy espada, ráadásul a hatos! Nem hittem volna, hogy valaha is lesz alkalmam…

- Mire? – szakította félbe Grimmjow. – Egy ilyen szarságba gyömöszölni? Én se hittem volna!

Egy nem sok jót sejtető mosoly bukkant elő a legyező mögül.

- Nos, kedves Grimmjow-san, maga is kérdezte, hogy mire jó ez nekem, nem igaz? Természetesen nem azért bújtattam két arrancart gigaiokba, hogy nekik jó legyen.

- Hát ilyen okkal nehéz is lett volna! – kötött bele a kékhajú, de Urahara zökkenésmentesen folytatta:

- Van egy feltételem, és akkor itt maradhatnak a gigaiokban, amíg nem nyitható a garganta.

- Feltétel? – makogtam.

- Igen. Engedjék meg, hogy tanulmányozzam önöket!

Némaság szállt a szobára. A hökkent csöndet Grimmjow röhögése törte meg.

- Hogy mi? Maga bolond?

- Meglehet – dörmögte továbbra is jókedvűen, de az ex-hatos úgy beszélt tovább, mintha meg sem szólalt volna.

- Nem öltem meg a kölyköt, mert maga azt mondta; idejöttem, mert maga azt mondta; belebújtam a gigaiba, mert maga azt mondta; mindezt úgy, hogy rohadtul nem parancsolhat nekem! És úgy tesz, mintha maga tenne nekünk szívességet? Na ne csinálja! Itt én vagyok az, aki rohadt kedves a másikkal!

- Nos, ha ennyire akarja, akár ki is mehet a shinigamikhoz. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbbjüket könnyedén legyőzné, azonban van egy kis bökkenő: a Soul Society és az élők világa közti átjárás teljesen szabad. A volt hatos espadat biztos megtisztelnék néhány kapitány jelenlétével! Ők pedig erősebb ellenfelekkel is megküzdöttek, mint ön, kedves Jeagerjaquez.

Grimmjow morogva vicsorgott a kalaposra.

- Senki számára nem leszek kísérleti nyúl!

- Oh, nem lesz itt semmiféle kísérlet! – jelentette ki töretlen vidámsággal Urahara. – Csupán meg akarom figyelni önöket, semmi egyéb!

- De nem lesz bajom, ugye? – kérdeztem óvatosan.

- Természetesen nem! Amint ismét lehetséges az átjárás Hueco Mundoba, mehetnek, amerre akarnak!

- Nekem jó – sóhajtottam.

- Beszari kölyök – sziszegte Grimmjow. – Beijedsz pár shinigamitól?

- Ami azt illeti, az ijedsége jogos – kotnyeleskedett Urahara. – Mivel nem nyílik a garganta, a hollowk nem tudnak eljutni ide, ezáltal az összes itt lévő shinigami magukra koncentrálna! Ez nem gyávaság, csupán tisztában van az erejével.

- Maga csak ne dumáljon! Lenyakazzam esetleg?!

- Arra nincs szükség, viszont a teája ki fog hűlni.

- Tch.

Grimmjow felpattant, és elindult az ajtó felé. Valószínűleg ő sem tudta, hova megy, mert abban biztos voltam, hogy valójában igenis tisztában van a helyzetével, csak az egója nem engedi ezt belátni.

- A második ajtó balra! – kiáltott utána Urahara. – Azt a szobát használhatja!

A kalapos mosolyogva felém fordult. Úgy nézett rám, mintha évek óta ismerne, s ettől a tekintettől feszengve lesütöttem a szemem. Belekortyoltam a teámba, majd félve rá emeltem pillantásom.

- Az arcára van írva, hogy tele van kérdésekkel, miért nem teszi fel őket? – somolygott.

Pár másodpercig gondolkodtam, aztán a teáscsésze fülét babrálva megszólaltam:

- Miért nem tudom megnyitni a gargantát?

- Ahogy sejtettem, azzal kezdte, amire nem tudom a választ!

- Öhm, bocsánat… maga honnan tudta, hogy nem nyílik?

- Megvannak a magam eszközei.

- Mindenre ilyen konkrét választ fog adni?

- A kérdéstől függ. – Legalább ne vigyorogna hozzá!

Lassan kifújtam a levegőt, miközben a következő mondatomon törtem a fejem.

- Miért segít nekünk?

- Hm, pontosan én sem tudom, érdekes ötletnek tűnt, úgyhogy belevágtam! Meg amúgy is, kíváncsi vagyok az arrancarokra. És a városnak se tenne jót egy elszabadult ex-hatos…

- De ugye…

- Ne féljen, nem fogom kiadni a shinigamiknak. Se magát, sem Grimmjow-sant.

- Ez biztos? Honnan tudjam, hogy nem hazudik?

- Nincs más választása, mint bízni bennem. Bizonyítékokkal nem tudok szolgálni.

Ezen egy darabig tűnődtem, és kortyolgattam a teámat.

- Mégis mi maga? – böktem ki, ami még mindig egy idegesítő, megválaszolatlan kérdés maradt számomra.

Arcát továbbra is a legyezője mögé rejtette, ettől függetlenül tudtam, hogy jót vidul rajtam. Bár a szeméből se sokat láttam, pajkos csillogását így is észrevettem.

- Valaha shinigami voltam, mára már csak ennek a boltnak a tulajdonosa vagyok.

- Miért van olyan érzésem, hogy ez nem egy átlagos… bolt?

- Mert nem is az.

Sóhajtva vettem tudomásul, hogy Urahara nem túl bőbeszédű velem szemben. Csak azt árulja el, amit muszáj. Ez első sorban azért idegesített, mert így semmit sem tudtam a kedves vendéglátómról. Ennek persze hangot is adtam:

- Nem bízom magában. De sajnos nem tehetek mást, mint hogy itt maradok – tettem hozzá kelletlenül, mire ő felkuncogott. – Mi ez a gigai izé?

- Póttest. Ezek a gigaiok elzárják a lélekenergiát a külvilág elől. Emellett az emberi szükségleteit is ki kell majd elégítenie, tehát ennie és aludnia kell. – Pár pillanatra elhallgatott. – Mivel jó darabig itt lesznek megkérhetném, hogy tegeződjünk? – érdeklődött, amire rábólintottam. – Rendben. Egyéb kérdés?

- Megihatom Grimmjow teáját is?

- Természetesen – nevetett fel. – A te szobád rögtön balra lesz. Nyugodtan használd, mindjárt megkérem Ururut, hogy vigyen neked ruhákat és vacsorát.

- Köszönöm – biccentettem, majd nekiláttam és a kékhajú elárvult teáscsészéjét is kiürítettem.

Eh, de ki az az Ururu? A kalapos kisomfordált a helyiségből, és én egyedül maradtam. Miután megittam az összes teát, tétováztam egy darabig, hogy hova tegyem az üres csészéket, majd vállat vontam és elindultam a korábban említett szoba felé. Hamarosan megtudtam, hogy a fekete hajú kislányt hívják Ururunak, ugyanis ő hozta be nekem a ruhákat és a vacsorát, amit meg is köszöntem. A szoba nem volt túl nagy, de nekem tökéletesen megfelelt, főleg, hogy nem szándékoztam sokáig maradni. Átöltöztem, majd a helyiség közepén lévő futonra vetettem magam. Azonnal elaludtam, és reggelig nem zavart meg senki és semmi.

 

A szobát némaság borította be. A falon terpeszkedő hatalmas ablakok engedték beszökni a Hold ezüstös fényét. Urahara a szokásos mosolyával kukucskált be, arcát legyező takarta. Némán nézte a futonján ülő arrancart, aki még mindig a fehér hakamában feszített. Égnek meredő hajtincseit és a bőrét halvány fénybe vonta a kintről beszökő ezüstös sugár, ami a fehér textil alól előbukkanó izmos mellkasán lágyan megcsillant. Kék szemét az ablakra szegezte, és eszébe se jutott Uraharára nézni.

- Mit akar? – mordult.

- Ó, hát észrevett! – öntötte szavakba az egyértelmű tényeket az üzletvezető.

- Milyen meglepő – dörmögött Grimmjow. – Kérdeztem valamit – tette hozzá fennhangon.

- Csak beszélgetni jöttem.

- De jó nekem.

Urahara beengedte magát Grimmjow átmeneti szobájába, és gátlások nélkül leült az arrancar mellé.

- Miért nem veszi át a ruháját?

- Nincs kedvem.

- Miért nem vacsorázik?

- Nem vagyok éhes.

- És miért gondolja, hogy én ezt elhiszem?

- Mert ha sokáig csesztet, kibelezem!

- Ez egy elég határozott indoknak tűnik. Mivel sikerült ennyire felidegesítenem? – A mosoly továbbra sem tűnt el Urahara arcáról.

- Azzal, hogy megszületett.

- Ugyan, Grimmjow-san, legyünk kicsit barátságosabbak egymással! Amorina-san sokkal készségesebb.

- Persze, mert fél. Nekem viszont nincs okom félni, és ha lenne, se tenném, érti?

- Nem szeretném, ha morcos lenne.

Grimmjow csak szemöldökét ráncolva morrant egyet, és továbbra sem nézett kései látogatójára. Urahara megadóan sóhajtott, majd zsebébe mélyesztette kezét, s előhúzott egy kis zöld bogyót.

- Valószínűleg ostobaság ezt most odaadnom, és jobban tenném, ha Amorina-sanra bíznám, de ő még nagyon tapasztalatlan. Ez egy lélekcukorka. Kizárólag vészhelyzet esetén használja! Azért adom oda, mert még a gigaiban is észlelhető a különbség egy arrancar és egy egyszerű ember reiatsuja közt. A shinigamik észrevehetik a jelenlétét, Grimmjow-san. Csak le kell nyelnie, és a lelke kilökődik a póttestből, és harcképes lesz a shinigamikkal szemben.

A kékség gyanakodva Uraharára emelte tekintetét, s kutakodón méregette a kalapost. Végül mégis elvette a bogyót, s összezárta markát.

- Szeretném, ha jól érezné magát az itt töltött idő alatt, annak ellenére, hogy ön az ezért tett erőfeszítéseimet könnyedén porba dönti. De akár hiszi, akár nem, az emberek világa olykor még szórakoztatóbb is, mint Hueco Mundo. Remélem, hamarosan megbékél a tudattal, hogy egy ideig itt kell maradnia.

Grimmjow nem válaszolt, helyette ismét az ablakra szegezte tekintetét. Urahara kiment a helyiségből, magára hagyva az ex-hatost. A kékhajú még jó darabig bámulta a kinti eget és a fák sötét körvonalait, melyek sötéten derengtek a Holdfényben, közben a lélekcukorkát szorongatta kezében.

Súgó Még nincs hozzászólás.