Urahara vígan mosolyogva törölgette és kötözgette a sebeimet, mintha csak kedvenc délutáni elfoglaltságáról lenne szó. Alig vártam, hogy visszabújhassak végre a gigaiba, ugyanis nagyon nyomasztónak tartottam az arrancar formámat az incidens után, hiszen így könnyen megtalálhattak a reiatsum alapján. Grimmjow kifejezéstelen arccal nézelődött, de kezét egy pillanatra sem mozdította el Ichigoról, ujjaival folyamatosan a narancsszín tincsek közt kutakodott.
- Kész – szólalt meg Urahara, ezzel megtörve a csöndet.
- Köszönöm – sóhajtottam és habozás nélkül belebújtam a gigaiba.
- Végre látlak – könnyebbült meg Ichigo. – Nagyon idegesítő volt, hogy mindenről lemaradtam.
- Eh, bocsi – vakargattam a fejem. – Érdekes, a sebek nem látszanak, de ugyanúgy fájnak – állapítottam meg, s végigpillantottam magamon.
- Ez a gigai miatt van – mondta Urahara. – Ha az igazi tested lenne, a sebeid látszanának is, így azonban csak érzed őket.
- Értem – bólintottam. – És honnan van a kalap? – böktem a feje felé a vadonatúj zöld-fehér csíkos fejfedőjére célozva.
- Ó, még nagyon sok van, annak az egynek az elvesztése semmit sem jelentett – mosolygott, és elbújt a legyezője mögé.
Pislogtam párat, majd felnevettem és a fiúk felé fordultam.
- Mehetünk? – kérdeztem.
Ichigo bólintott, s felállt a székről, amin eddig ült, hogy haza induljunk. Grimmjow szemében furcsa fény villant, ami kicsit elbizonytalanított.
- Menjetek csak előre – mondta, és hogy nyomatékosítsa szavait, kilökdösött minket a helyiségből.
Meglepetten pislogtam, majd mit volt mit tenni, elindultam átmeneti otthonom irányába. Ichigo követett, és hamarosan már csendben baktattunk az utcán.
- Nem tudom mi történt, de azért remélem egyben maradsz – dörmögte Ichigo.
- Ugyan – nevettem. – Ezek egyszerű kis fizikai sebek, sec-perc alatt begyógyulnak – böködtem az alkaromat, ahol egy méretes zúzódás rejtőzött a láthatatlanság rejtekében. – Már nem is fáj annyira.
- Ó, hát azért van pár komolyabb „egyszerű kis fizikai seb” is a világban – jegyezte meg epésen.
- Én tökéletesen vagyok – mentegetőztem. – Komolyan!
- Azért csak vigyázz magadra – sóhajtotta, majd összeborzolta a hajamat.
- Grimmjow-san, mi ez a komoly arc? – kérdezte felvont szemöldökkel Urahara.
Az arrancar hirtelen elvigyorodott, karba font kezeit leeresztette és közelebb lépett.
- Most idiótának fog nézni – figyelmeztette a kékhajú –, de szeretnék kérni valamit.
- Mégpedig? – érdeklődött kíváncsian a kalapos.
- Tudna kölcsönadni egy… bilincset?
- Minek az magának? – Urahara arcán őszinte meglepettség tükröződött.
- Teljesen mindegy.
- Ez durván hangzik, Grimmjow-san – mondta szórakozottan Urahara, s profilját a legyezője mögé rejtve morfondírozott a kérésen.
- Argh, minek foglalkozik maga ezzel? – kérdezte dühösnek szánt hangsúllyal a kékség, de valójában jókedve volt, és ez hallatszott is.
- Igazán kíváncsi vagyok, mire kellhet ez magának, de legyen! – nevetett fel a boltos, és elindult a raktárhelyiség felé, nyomában az arrancarral.
Pár percig kutakodnia kellett a dobozok közt, mire ráakadt a tárgyra, amit keresett. Ekkor elégedett kiáltással feltartotta a bilincset, majd megfordult, hogy átadhassa Grimmjow-nak. A kékség szélesen elvigyorodott, megköszönte az eszközt, majd zsákmányával együtt köddé vált. Urahara kuncogva nézett utána, közben azon merengett, vajon mire akarja használni az ex-hatos a bilincset. Lassan alakot öltöttek a fejében a különféle teóriák, amik elgondolkodtatták vagy épp megnevettették. Annyit biztosra vett, hogy feltétlenül Ichigo vagy Amorina ellen fogja fordítani, ami miatt egy pillanatra lelkiismeret furdalása támadt, de hamar leülepedett. Nem értette pontosan miért, de kezdett megbízni a volt espadaban. Hirtelen eszébe jutott valami, ami kizökkentette eddigi gondolatmenetéből: míg Amorina sebesüléseit látta el, Grimmjow végig az ex-shinigami narancssárga hajában turkált. Ez valami egészen új képet vetített elé, amitől elfogta a nevetés. Elhessegette a gondolatot, és a konyha felé indult, azonban megtorpant, s a mosolya lefagyott az arcáról.
- A kulcsot nem adtam oda – nyögte.
Egy shinigami tőle nem megszokott igyekezettel sprintelt a tizenkettedik osztag kapitánya, Kurotsuchi Mayuri felé, kezében pár papírlapot lobogtatott. Mikor végre megtalálta az említett személyt, lihegve elé toppant, és diadalittasan az orra alá dugta a lapokat.
- Megvannak az eredmények!
- Ó, csodálatos! – kapta ki a kezéből Mayuri. – Elmehetsz, Rin – hessegette el a shinigamit, aki engedelmeskedett és eltűnt.
A kapitány az írott szövegekbe merülve ácsorgott laborja közepén, majd kifejezéstelen arccal lerakta a papírokat.
- Mesterségesen? – dörmögte az orra alá. – Mesterségesen zárták be a gargantákat? – Mayuri elkezdett fel-alá sétálgatni a helyiségben. – Itt nincs senki, aki megtehetett volna ilyesmit… mód sincs rá, még az én osztagomban se…
Megtorpant és felemelte tekintetét a padlóról.
- Nemu! – kiáltott. – Szedd össze magad! Holnap meglátogatjuk Urahara Kisukét.
- Igenis – jött a halk válasz a sarokból.
A lány meghajolt, majd elillant, hogy előkészítsen mindent az utazáshoz.
- Azt hiszem holnap a két sehova sem tartozó lélekenergiáról is választ kapunk – morogta az orra alá a kapitány.
Grimmjow széles cápavigyorral berobbant a lakásba és ledobta a cipőjét. Ichigot és Amorinát a konyhában találta, épp vacsorát készítettek. A kérdő pillantásokkal nem foglalkozva megragadta Ichigot, és maga után húzta az emelet irányába. A fiú megpróbált ellenkezni, de hiába, semmit sem ért el. Amorina meglepetten pislogott utánuk, majd egy sóhaj kíséretében folytatta a vacsora elkészítését és remélte, hogy nem gyárt valami totálisan ehetetlent.
Mikor a kékhajú elengedte őt, Ichigo szemrehányóan rámeredt és keresztbe fonta karjait. A szobája ajtaja előtt álltak, és elszántan farkasszemet néztek. Végül a fiú felsóhajtott.
- Na jó, legalább töltsük hasznosan az időt.
- Dugjunk!
- Fürödjünk! – mordult Ichigo, mielőtt Grimmjow a szó végére érhetett volna.
- Igazán lelombozó tudsz lenni – morgott a kékség. – Persze a te ötleted nem zárja ki az enyémet.
- Perverz – dörmögte Ichigo, s ezúttal ő ragadta meg az arrancart, hogy a fürdőszoba felé navigálhassa.
Megtorpant az ajtóban, majd belökte a kéket, és lehunyt szemmel a falnak dőlt, várva hogy az megfürödjön. Arra azonban nem számított, hogy Grimmjow magával rántja, és csak ezután csukja be az ajtót maga mögött.
- Che, azt hitted meglóghatsz? – vigyorgott rá a kékség.
- Nos, azt hittem nincs mi elől meglógnom… – felelet Ichigo, de torkára fagyott a szó, mikor Grimmjow elkezdett vetkőzni.
- Miva’? – kérdezte az ex-hatos. – Azt mondtad fürödjünk.
- Nem úgy gondoltam, hogy együtt – hebegett a narancshajú, de a kékség ezt elengedte a füle mellett.
Grimmjow ledobta magáról az összes ruhát, felkuncogott, mikor a nadrágja bizarrul koppant a csempén, és a kád mellé rugdosta a ruhaneműket. Látva, hogy Ichigo meg se moccant, odalépett a fiúhoz, és mindenféle gátlás nélkül vetkőztetni kezdte. A fiú kétségbeesetten próbált szabadulni, ez azonban nem sikerült, ezért végül inkább hagyta magát. Grimmjow berakta Ichigot a kádba, majd ő maga is bemászott, és megnyitotta a csapot. Egy ideig szemezett a kád végében kuporgó narancshajúval, majd mordulva megszólalt:
- Most meg mit félsz ennyire?
- Emlékszem még az ígéretedre, ráadásul ijesztően vigyorogsz…
- Ígéret? – vonta fel szemöldökét a kékség.
- Hogy megbosszulod… szóval azt.
- Ó. Hát, ez azért jogos félelem – látta be Grimmjow. – De szerintem te is élvezni fogod – villantotta elő fogsorát.
- Grimm, ne, várj… - próbált tiltakozni Ichigo, de a kékhajú félbeszakította őt egy erőszakos csókkal.
A kád lassan megtelt vízzel, mialatt Grimmjow csókjaival és érintéseivel kényeztette Ichigot. A fiú kába tekintettel elzárta a csapot, mielőtt még kicsordult volna a gőzölgő víz a csempére. Grimmjow a hasára fordította a fiút, és pár pillanatra eltűnt mögüle, majd hamarosan visszatért.
- Hunyd le a szemed – búgta a narancshajú fülébe.
Ichigo engedelmeskedett, de mikor valami furcsa csörgést hallott, kinyitotta a szemét. Túl késő volt, a bilincs kattant a csuklóját.
- Eh…? – nyögött a fiú kikerekedett szemmel.
A lánc kétszer körbe volt tekerve a csap körül, hogy még véletlenül se szökhessen meg, de ha esetleg mégis megpróbálná, akkor a cső kiszakadna a kád végéből. Ichigo döbbenten pislogott, majd hátranézett a válla felett.
- Ezt meg honnan...
- Elég a kérdésekből – duruzsolta Grimmjow, és a nyakába harapott.
- Ah, Grimmjow, ez nagyon nem tetszik, úgy érzem most nagyon helyben fogsz hagyni – ellenkezett Ichigo.
- Még szép – villantott rá egy cápavigyort a kékség, és végigsimított a narancshajú hasfalán.
Az arrancar két ujját a fiú nyílásába vezette, s óvatosan mozgatni kezdte őket. Ichigo felnyögött és zihált, védőgátjai leomlottak, amint megérezte magában az ex-hatost. Grimmjow elégedetten harapdálta, csókolgatta a nyakát, és lassan a harmadik ujja is követte a másik kettőt. Végül kihúzta ujjait, felegyenesedett a térdén, és egy ördögi mosollyal felkészült rá, hogy beleépíti a kádba az alatta térdelőt. Ekkor azonban kinyílt a fürdőszobaajtó, és mind a ketten a váratlan, nem kívánt látogatóra meredtek.
- Oh, bocsánat a zavarásért! – szólt zavartalanul Urahara, de azért begyalogolt a kádban lévők intimzónájába. – A kulcsot elfelejtettem odaadni, Grimmjow-san, ezért gondoltam a problémák megelőzéseképpen elhozom magának. Tessék! – adta a kulcsot a kékség kezébe, aki elhűlten meredt rá. – Na viszlát! – somolygott, majd hátat fordítva kiment a helyiségből, és becsukta maga mögött az ajtót.
A fürdőszobára döbbent csönd borult. Jó fél perc eltelt, mire Grimmjow-nak sikerült kipréselnie magából bármit is.
- Ez… látta az erekcióm – nyögte.
- Pontosítsunk. Látta, hogy rám van erekciód – egészítette ki elhaló hangon Ichigo.
- Hát ez elég ciki.
- Nem, Grimmjow, ez halál ciki – siránkozott Ichigo. – Látta ahogy dominálsz! És csak úgy egyszerűen besétált, mintha mi sem lenne természetesebb!
- Shh, nyugi, Ichi! – simított végig a fiú gerincén. – Legalább most már van lehetőséged a szabadulásra.
- Ennek örömére engedj el, mert…
- Mert elment a kedved? Ne viccelj már, akkor miért pucsítasz?
- Nem pucsítok.
- Dehogynem – felelt Grimmjow, és hogy kifejezze, mennyire nem tűr ellenkezést, beleharapott Ichigo kerek fenekébe.
- Aú, te állat!
- Na jajgass, ha közben még közelebb tolod a segged! – mordult a kékség, majd a tenyerében heverő kulcsra meredt. – Ezzel mi legyen? – mormogta.
- Vigyázz rá kérlek, mert ha elhagyod…
Grimmjow nemes egyszerűséggel belepottyantotta a vízbe a kulcsot.
- Seggfej – sóhajtott lemondóan Ichigo.
- Ejnye, ezért még tovább fokozom a bosszút.
A narancshajú kinyitotta a száját, hogy ellenkezhessen, azonban csak egy nagy nyögés hagyta el ajkait, ugyanis a kékség beléhatolt.
- Ah, Grimmjow – nyögdécselt, és próbált rendesen támaszkodni a kád szélén a remegő karjaival.
Az arrancar sóhajtozva taszította csípőjét Ichigoé ellen, és kezeivel a fiú combjaiba markolt. A narancshajú felvette a ritmust, és lehunyt szemmel élvezte a kékség közelségét. Grimmjow rákulcsolta kezét a fiú férfiasságára, majd pumpálni kezdte, amivel még több sóhajt és nyögést csikart ki Ichigoból. A fiú zihálva próbálta visszafojtani az orgazmusát, hogy még tovább élvezhesse a pillanatot és Grimmjow mozgását. A kékség a füléhez hajolt, és halkan, elhaló hangon belesúgott:
- Ne tartsd vissza, Ichi!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, Ichigo nyögve elélvezett, gyönyörtől fűtött hangja betöltötte a helyiséget. Grimmjow megborzongott, és hátravetett fejjel követte öt. Pár pillanatig ziháltak, majd elszakadtak egymástól, s a kád aljára hanyatlottak.
- Kérlek engedj el! – lihegte Ichigo hátrapillantva.
Grimmjow felkuncogott, majd tapogatózni kezdett a vízben a kulcs után. Hamarosan megtalálta, és kinyitotta vele a narancshajút fogva tartó bilincset. Ichigo szembefordult az arrancarral, és megérintette annak arcát. Heves csókot váltottak, majd a fiú elővett egy tusfürdőt a kád végéből, nyomott belőle a tenyerébe, és elkezdte Grimmjow vállába masszírozni. Megnyugtató csend telepedett rájuk, de ez csupán pár pillanatig tartott. A kékség megérintette a narancshajú kezét, és halkan, kissé rekedten megszólalt:
- Mikor megérintesz, olyan furcsa érzésem van…
- Hm? Furcsa? – kérdezte Ichigo a kékszemű arcát fixírozva.
- Mintha összeszorulna a gyomrom – magyarázta feszengve Grimmjow, és idegesen lesütötte pillantását.
Ichigo halványan elmosolyodott, és közel hajolt az ex-hatos ajkaihoz.
- Én is szeretlek, Grimmjow – súgta, és megcsókolta a kékséget.
Óvatos mozdulatokkal a számba vettem a frissen elkészült nigirit, és összeszorított szemmel elkezdtem rágni. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy sikerült valami ehetőt alkotnom, sőt, egész finom lett. A konyha ajtajából hallatszódó kuncogás szakított ki a kis világomból.
- Mhh? – pislogtam Ichigora teli szájjal.
- Nagyon viccesen néztél ki – magyarázta, közben bejött, és ő is megkóstolta az alkotásom. – Hmm, egész finom.
- Ennek örömére vacsorázhatnánk – jegyeztem meg.
Ichigo bólintott, majd felment az emeletre Grimmjow-ért. Sóhajtva leültem az asztalhoz és magam elé húztam a szójaszószt. Észre sem vettem, mennyire elbambultam. Eszembe jutott Urahara, és megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem rá, hogy milyen gátlástalanul bejött és felment az emeletre… őt aztán lehet figyelmeztetni bármire, rá se hederít az emberre! Vagyis arrancarra…
Ismét Ichigo rántott ki a gondolatmenetemből. Immár az ex-hatossal az oldalán leült az asztalhoz, és nekilátott a vacsorának. Csend volt, békésen fogyasztottuk a vacsoránkat, míg hirtelen meg nem szólaltam:
- Én esküszöm próbáltam megállítani!
Két dermedt alak tekintete szegeződött rám. Nyeltem egyet. El bírtam képzelni, Urahara miféle jelenetet zavarhatott meg… illetve nem, nem tudtam, de volt egy-két tippem. Összepréselt ajkakkal idéztem fel a történteket.
Döbbenten pislogtam a lakásba belépő Uraharára, aki úgy jött be, mintha mi sem lenne természetesebb. Végül is Grimmjow ugyanígy közlekedik… megráztam a fejem, és összeszedve magam megkérdeztem:
- Ömm, segíthetek valamiben? – tudakoltam.
- Áh, megoldom – mosolygott rám, és határozott léptekkel elindult az emelet felé.
- Urahara-san, ne…! – siettem utána.
- Mitől félsz ennyire, Rina-chan?
- Ichigot keresed? Vagy Grimmjow-t? Szerintem ez most nem jó ötlet… biztos vagyok benne, hogy nagyon elfoglaltak…
- Ugyan, szerintem megbocsátják, ha zavarok kicsit.
- Garantáltan nem!
De a kalapos rám se hederített, csak ment föl a lépcsőn. Utána kaptam, hátha megállíthatom, de már nem értem el. Csalódottan pislogtam utána, és összeszorítottam az állkapcsom idegességemben. Lecsúsztam a fal tövébe, és az ajkamat harapdálva vártam, hogy mi fog történni. Fentről csak Urahara hangját hallottam, majd a szőke hamarosan visszatért, ajkaival széles mosoly játszott. Egy ideig pislogtam rá, majd látva, hogy elindult kifelé, utána szaladtam.
- Oh, látnod kellett volna az arcukat, Rina-chan! – nevetett rám a kérdő pillantásomat látva.
- Netán az volt az egyetlen látnivaló? – kérdeztem élesen.
- Dehogy, csak ez belém égett. És meg kell hogy mondjam, valóban sokkal érdekesebb szemtől szembe tanulmányoznom Grimmjow-sant!
- Ez durva – nyögtem megállva a bejárati ajtóban, és a kalapos után néztem.
Szerintem ez a fazon most látta… látta ahogy azok ketten tettre készen megszeretgetik egymást. És csak úgy besétált, aztán ki…
Megborzongva visszamentem a konyhába és némi semmibe meredés után folytattam a vacsora elkészítését.
- Legközelebb próbálhatnád hevesebben – szólalt meg végül Grimmjow.
- Komolyan mindent megtettem – védekeztem. – Nem hallgatott rám, én megmondtam, hogy nem kéne…
- Hagyjuk! – zárta le az ügyet Ichigo egy legyintéssel. – Inkább együnk, éhen halok.
- Nagyon változatosan reagálsz az orgazmusra, Ichigo – vigyorgott rá Grimmjow.
Nem sok választott el tőle, hogy kiköpjem a vacsorám, minden esetre a wasabit már megéreztem az orromban, és meg kell hogy mondjam, nem valami kellemes. Leküzdöttem a falatot a torkomon, és köhécselve nyúltam a poharamért.
- Idióta – mormogta Ichigo, és hirtelen nagyon nagy érdeklődéssel mártogatta a nigirijét a szójaszószba.
Pár pillanatig jojózott a szemem kettejük között, majd egy sóhaj kíséretében folytattam az evést. A vacsora végeztével a fiúk eltűntek, én pedig összeszedtem a széthagyott koszos edényeket, és elmosogattam őket. Mi vagyok én, konyhász? A mosogatás után bevánszorogtam a nappaliba, és két perc múlva már mélyen aludtam.
Grimmjow összefűzte karjait a feje mögött, és a plafont bámulta az ágyon fekve. Ichigo mellette pihent, de még nem aludt, bal karját a kékség izmos mellkasán nyugtatta, arcát pedig annak nyakába temette. Grimmjow olykor-olykor megremegett a fiú puha csókjaira és cirógató érintéseire. Sóhajtva kihúzta feje alól az egyik kezét, hogy Ichigot a vállánál fogva közelebb húzhassa magához.
- Ichi – mormogta a narancsszín tincsek közé.
- Hm?
- Csak jó volt kimondani – vonta össze szemöldökét a kék.
Ichigo kuncogva beletúrt az égszínű tincsekbe.
- Sosem hittem volna, hogy ez lesz a vége – hunyta le szemeit Grimmjow.
- És most?
- Mit most?
- Örülsz?
- Nem tudom – felelt. – Csak hogy… nem akarok elmenni.
- Pedig minden nap megteszed – nézett fel rá Ichigo vigyorogva.
Grimmjow mordult egyet, de figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Az emberek világából. Hueco Mundoba.
A narancshajú ajkába harapott, és nem nézett az arrancarra.
- Nem foglak visszatartani – suttogta a szavakat, amiket nem akart kimondani.
- Én pedig utálni foglak érte, Ichigo.
Nagyot nyújtózkodtam, és újult erővel vágtam neki a napnak. Örömmel vettem tudomásul, hogy a Nap ragyogott, és egyetlen felhő sem állt az útjában. Egy ideig filóztam, de aztán úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem vagyok éhes, és nekivághatok egyre megszokottabbá váló utamnak evés nélkül is. Így hát felkaptam a cipőm, és elindultam Uraharához. Hamarosan kiküszöböltem a köztünk lévő távolságot, és kinyitottam az Urahara-shouten ajtaját, miután bekopogtam. Ledobtam a cipőm, és szórakozottan nekiláttam előkeríteni a kalapost, azonban a hátsó helyiség ajtajában megtorpantam. Urahara a földön ücsörgött teáscsészét fogva kezében, szembe vele pedig egy lány és egy haláli fura fazon, akihez hasonlót még életemben nem láttam. Az arca fekete-fehér volt – netán maszkot viselt? –, egy mulatságos fejfedőt hordott, és…
- Hoppá – szakadt ki belőlem.
Shinigamik! Shinigamik! – szólt bennem a vészcsengő.
- Úgy néz ki, hogy a kismadár magától iderepült – jegyezte meg a shinigami.
A hangjától kirázott a hideg. A hangsúly még dobott rajta egyet. Nem akartam itt lenni. És ahogy megláttam a villanást Urahara szemében, fogadni mertem volna, hogy ő sem szeretne most itt látni. Összepréselt ajkakkal vártam a folytatást.
- Á, Rina-chan! Leülnél közénk? – kérdezte a kalapos a legyezője mögé bújva.
Baj van, ez az egész helyzet rémes, tűnés, futás – kattogott az agyamban. Mégis bólintottam, és leültem, a lehető legjobban távol elhelyezkedve a shinigamitól.
- Hmm, hol is tartottunk? – gondolkodott hangosan a férfi. – Óh, igen, megvan. Tehát megmagyaráznád a helyzetet? – kérdezte Uraharától.
- Már miért kéne tudnom, hogy mi történt?
- Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy valaki mesterségesen bezárta a gargantákat. Ez nekünk nem áll módunkban, és senkit nem ismerek, aki képes lenne ilyesmire…
- Rajtam kívül? És én miért tennék ilyet?
- Ki tudja? – vont vállat a shinigami. – Egy kutató indítékait senki sem értheti meg.
- Nos, ez valóban így van, de ettől függetlenül nem én zártam le a gargantákat.
- Ez egészen biztos? – szűkítette össze szemeit a fazon, és közelebb hajolt.
- Garantáltan.
- Ez esetben áttérhetünk a második problémára – szólt, és felém fordította fejét.
Összeszűkült a gyomrom. Minden porcikámban reszkettem ettől a tekintettől.
- Én igazán nem vagyok probléma – csipogtam, de nem törődött velem.
- Megkérdezhetem, hogy mégis mi okból szállásol el két arrancart gigaiokban? Ez igen merész vállalkozás – fordult ismét Uraharához.
- Csupán elemzem őket és kutatásokat végzek rajtuk – felelt a kalapos. – Olyan megállapodást kötöttem velük, amivel elkerülhető a harc.
- Ez igazán nemes tett. Esetleg vannak eredmények?
- Persze – somolygott a legyezője mögött Urahara.
- Mégpedig?
- Miért osztanám meg magával?
A feszültség tapintható volt a helyiségben. Tekintetem ide-oda cikázott a két férfi közt, és némán imádkoztam, hogy Urahara valóban olyan ravasz és erős, mint amilyennek megismertem. A shinigami egy szempárbaj után lassan megszólalt.
- Nemu… megtennéd, hogy idehozod azt a hollow-t?
Még ki se mondta, a mellette ülő lány már felpattant és felém ugrott. Torkomra fagyott a lélegzetem, s már felkészültem a legrosszabbra is, mikor Urahara előttem termett. A szobában mindenki megdermedt. Levegőt visszafojtva vártam a folytatást, ami akár egy harcot is jelenthetett. A kalapos törte meg a csendet.
- Ugyan, kerüljük a konfliktusokat!
Farkasszemet néztek a shinigamival, majd miután megtört a néma, mozdulatlan harcuk, a férfi felállt.
- Ajánlom, hogy ne okozz problémát, Urahara Kisuke – bökte oda. – Jobb, ha szemmel tartod a kísérleti nyulaidat. Nemu, menjünk!
Azzal megfordult, megnyitott egy kaput, átlépett rajta és eltűnt. Szaggatott, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Urahara ellazította az izmait, és felém fordult, hogy felsegítsen.
- Öhm, köszönöm – motyogtam.
- Te aztán tudod mikor kell megjelenni, Rina-chan – fújt egyet a kalapos.
- Sajnálom – feleltem fülig vörösödve.
- Semmi baj – mosolygott rám a szőke, majd arca gondterheltté vált. – Viszont eszembe jutott valami, ami eddig fel sem merült bennem.
Megfordult és a raktárhelyiség irányába indult, én pedig jobb ötlet híján követtem. Meglepetten néztem, ahogy kinyitott egy ajtót a szoba végében, és belépett egy kisebb helyiségbe. Bentről halk duruzsolás hallatszott, és amint beértem, egy nagy gépezettel találtam szembe magam. Urahara sóhajtva felemelt egy fehér labdát a földről, majd egy betört ablakra szegezte pillantását.
- Jinta – dörmögte az orra alatt, s felegyenesedett. – Sajnálom, Rina-chan. Azt hiszem talán mégis én vagyok a hibás a történtekért.
Félrebillentett fejjel bámultam rá.
- Ez a gépezet nem ilyen célból épült, de úgy tűnik arra is képes, hogy lezárja a gargantákat. Nem hittem volna – nevetett halkan.
Elfogott a kacagás, a szőke pedig teljes értetlenséggel szemlélt. Magamba fojtottam minden hangot, majd mosolyogva megszólaltam:
- Nem hinném, hogy lenne okod bocsánatot kérni. Tulajdonképpen megmentetted az életem, és olyan dolgokat éltem át, amik sokkal kellemesebbek, mint a Hueco Mundoban való túlélő show.
Urahara ajkai felfelé görbültek, de hamar lefagyott az arcáról a boldogság.
- Megmondanád Grimmjow-sannak, hogy holnap megnyílnak a garganták?
Hirtelen az én jókedvem is elszállt. Nem akarok elmenni.
- Persze.
- Hát rendben – sóhajtott fejébe húzva kalapját. – Akkor… holnap reggel.
Sóbálványként meredtem rá pár pillanatig, majd kicsit összetörve elindultam a kijárat felé. Az ajtó előtt állva egy pillanatig elmerengtem, mielőtt tovább indultam volna. Mégis hogy fogom én ezt elmondani Grimmjow-nak?
Ahogy beléptem, a konyhában dermedt csönd támadt – elég hangulatrombolónak éreztem magam. A helyiségben csak Grimmjow tartózkodott, az arcomat látva elkomorodott és abbahagyta minden eddigi tevékenységét. Beletelt pár másodpercbe, mire megtaláltam a hangom.
- Holnap megnyílnak a garganták.
Grimmjow szeme megrebbent, de másképp nem reagált. Egy darabig még bámult rám, aztán elfordult, így nem láthattam az arcát. Idegesen figyeltem, és tehetetlenségemben egyik lábamról a másikra álltam.
- Mondd, te… nem akarsz itt maradni? – hebegtem.– Nem lenne jobb?
- Miért érdekel? – kérdezte vontatottan anélkül, hogy hátrafordult volna.
- Csak szeretném tudni. Én nem akarok visszamenni.
Ahelyett, hogy egyszerűen hátranézett volna, megfordult, és ijesztően közel hajolt hozzám, szemeit összeszűkítette.
- Nem számít mit akarsz és mit nem, kölyök. Semmi sem úgy van, ahogy szeretnéd, és nekünk rohadtul nem itt van a helyünk, hanem Hueco Mundoban, érted?
Összerezzentem, de még mielőtt végiggondoltam volna, megszólaltam:
- Már hogy ne érteném? De nem vagyok én senki szolgája, hogy mindenféle szabályoknak engedelmeskedjek.
- Nem lesz mindig melletted valaki, hogy védje a segged.
- Megvédem magam – vontam vállat. – Nem fogom Hueco Mundoban unni a fejem, csak mert valaki szerint így kell lennie.
Rám vicsorgott, aztán sarkon fordult, és folytatta amit azelőtt csinált, hogy megérkeztem volna. Ajkamba haraptam, és elindultam az emelet felé. Holnap reggel már csak el akartam tűnni. Akármit is mondtam, tudtam, hogy másnap vissza kell térnem Hueco Mundoba, ha visszanézek is valamikor. A találkozás a shinigamival ráébresztett, hogy mennyire nem díjazzák a jelenlétünket.
Ichigo ajtaja elé érve elfogott a bizonytalanság. Biztos, hogy jó ez így? Beharaptam az alsó ajkam, s pár pillanatig sóbálványként álltam, majd megfordultam és lementem az emeletről. Még van egy napom. Egyetlen nap.
Ichigo fáradtan lecaplatott a lépcsőn és levetette magát egy székre a konyhában.
- Kifáradtál, Ichi? – lépett mellé Grimmjow vigyorogva, és összeborzolta a narancsszín tincseket.
- Gah, te sosem fogod megtudni, milyen vizsgára készülni – nyögött Ichigo.
- Csak túléled – dörmögte a kékség és felhúzta a székéből a fiút egy ölelésre.
Pár pillanatig mozdulatlanul álltak, majd Grimmjow belesuttogott a narancshajú fülébe:
- Holnap. – Csak ennyit mondott.
Ichigo tágra nyílt szemekkel felnézett, és némán fixírozta az arcát. Pontosan tudta, hogy mit jelent ez a szó számára. Számukra. Nagyot sóhajtva Grimmjow izmos vállába temette arcát.
- Ki kéne élveznünk a maradék időt – mormogta.
- Nem tanulnod kéne? – kérdezte Grimmjow, persze ő sem gondolta komolyan.
- Kit érdekel? – hördült Ichigo.
- Engem ugyan nem. – Grimmjow egy mutatóujjával felemelte Ichigo állát, hogy a szemébe nézhessen, majd szájon csókolta.
Ujjai felfedezőútra indultak a fiú testén, és nem óhajtották félbehagyni tevékenységüket, azonban a narancshajú mégis félbeszakította.
- Menjünk fel – kérte.
- Pedig reméltem, hogy végre kipróbálhatom a konyhaasztalt is – sóhajtott Grimmjow, de azért elindult Ichigo után.
Felérve a fiú becsukta maguk mögött az ajtót, majd a kékséghez lépett, és minden egyéb nélkül átkarolta. Nem szeretett volna mást, csak érezni annak közelségét.
- Ah, most ezért jöttünk fel? – mormogta Grimmjow, de egyáltalán nem volt dühös.
- Mm, már megint telhetetlen vagy.
- Mikor voltam én telhetetlen? – hördült a kék. – Emlékeztesselek rá, amikor…
- Ne! – szakította félbe Ichigo, és mutatóujjával befogta az arrancar száját.
Grimmjow úgy döntött, hogy a vitát letudta, és sóvárogva benyúlt a narancshajú pólója alá. Orrát az élénk színű tincsek közé túrta, és élvezettel simított végig a hasizmokon. Észbe se kapott, de a fiú már az ágyára rántotta, és heves csókokkal bombázta ajkait. Grimmjow belemarkolt a rajta fekvő fenekébe, és lágyan végignyalt annak állkapcsán.
- Mmm, erről beszéltem – dörmögte a kékség két csók között, mikor Ichigo ismét nyelvjátékra hívta.
- Fogd be – lehelte ajkaira a fiú.
Grimmjow maga alá temette a narancshajút, végigsimított az oldalán, és továbbra is egymáshoz tapadtak. Lehámozta róla a fölöslegesnek ítélt ruhaneműket, s kéjesen a nyakába harapott, miközben keze egyre lejjebb kúszott a fiú testén. Ichigo sóhajtva belesimult az ex-hatos tenyerébe, s hátravetette fejét, így az arrancar még jobban hozzáférhetett az ajkaival kényeztetett területekhez. Grimmjow rámarkolt Ichigo férfiasságára, mire ő halkan felnyögött és lehunyta szemeit. A narancshajú beletúrt az égszínkék hajkoronába, és közelebb húzta magához az ex-hatost. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy a kékség elkezdje mozgatni a kezét, de nem történt semmi, és még a nyakát elborító csókok is eltűntek. Vonakodva kinyitotta egyik szemét, majd a másikat is, mikor szembe találta magát a vibráló kék tekintettel.
- Grimm…? – préselte ki magából.
Pár pillanatra csend borult rájuk, majd a kékség vontatottan megszólalt:
- Biztos, hogy… jó ez így?
- Miről beszélsz?
Az arrancar nagyot fújt, mielőtt újra beszélni kezdett volna.
- Ichigo, én holnap innen elmegyek. Tulajdonképpen… itt hagylak… és akkor most ezt csináljuk?
- Ne akkor alakuljon ki a lelkiismereted, mikor már állok – nyögött a narancshajú.
- De…
- Nem érdekel, érted? Nem érdekel mi lesz holnap, még itt vagy, és ez a lényeg. Ki akarom élvezni a mai napot az utolsó másodpercig!
Pár pillanatra ismét csend szállta meg a szobát, majd Grimmjow ráhajolt a fiú ajkaira, és gyengéden megcsókolta. Ichigo viszonozta, és a puhatolózó érintésekből hamarosan szenvedélyes, követelőző csók lett.
- Ahh, kérlek, Grimm… – nyögte a fiú, mikor ajkaik elváltak egymásétól.
Grimmjow morranva eleget tett a felszólításnak, s elkezdte mozgatni kezét a hímtagon. Ichigo felnyögött és ujjait a kékség izmos hátába vájta, de ez az ex-hatost egyáltalán nem zavarta, helyette lenyalta a nyálcseppeket a narancshajú szája széléről. Elégedett mormogással konstatálta az egyre gyakoribb nyögéseket és sóhajokat. Felfelé görbülő ajkakkal hallgatta, ahogy az alatta fekvő, hátát marcangoló fiú elélvezett, ezzel együtt a kékség tenyerébe ontotta nedvét.
Ichigo zihálva nézett fel az ex-hatosra, aki széles vigyorral pillantott le rá, majd lenyalta ujjait, és élvezettel nézte a narancshajú nagyra nyílt szemeit.
- Mmh, nem hagyhatom itt, Ichi – dörmögte a kékség.
- Grimmjow, ha a szexisséget büntetnék…
Az ex-hatos felnevetett, majd ledőlt a narancshajú mellé, és nyakába csókolt.
- Gyere, Ichi! – húzta közelebb magához Grimmjow.
- Ngh, ne szuszogj a nyakamba…
- Ugyan miért?
- Mert izgató – nyögött Ichigo, mire csak egy kuncogást kapott válaszul.
A kékség lassan cirógatni kezdte a fiú hasát. Ez, és az arrancar testének melege megnyugtatta Ichigot, s teljesen akaratlanul álomba merült.
Tétovázva ácsorogtam az ajtó előtt, sarkamon ide-oda billegtem, és némán hallgatóztam. Odabentről semmi zaj nem hallatszódott ki, mégsem mertem megtenni a lépést, amire elszántam magam. Végül remegve felemeltem a kezem, és halkan bekopogtam. Hosszú másodpercekig nem történt semmi, aztán megjelent az ajtóban Ichigo álmosan pislogva, egy szál alsóban. Mikor meglátott, halványan elmosolyodott, kijött és becsukta maga mögött az ajtót. Mielőtt megszólalhattam volna, leterelt a lépcsőn, majd bevezetett a nappaliba és leültetett a kanapéra. Mikor végre megszólalhattam volna, torkomon akadt minden hang, és csak néztem a mellém leülő, majd felém forduló Ichigot. Látva, hogy elbátortalanodtam, a narancshajú felsóhajtott, s ezzel kisegítve megszólalt:
- Miért nem ér rá holnap reggel?
Áh, szóval már pontosan tudja, miről akarok beszélni. Tehát Grimmjow elmondta neki. Mégis ilyen nyugodt… Csak én vagyok ennyire kétségbeesve a holnapi nap miatt?
- Nem akarom akkorra hagyni – ráztam meg a fejem. – Egyszerűbb most.
- Értem.
Rövidke csend következett, aztán erőt vettem magamon, és végre beszélni kezdtem:
- Izé, én… mindent köszönök, Ichigo. Nem tudom mihez kezdtem volna itt, ha te nem segítesz. És… nekem még sose voltak barátaim – ráztam meg a fejem.
- És úgy gondolod, hogy én a barátod lettem? – kérdezte szórakozottan.
- Ajj, Ichigo, úgy köszönöm! – borultam a vállára.
Nehezen, szaggatottan kaptam levegőt, és a látásom elhomályosult. Ichigo meglepetten megölelt, majd eltolt magától, s letörölte a szemem alatt felgyülemlett könnyeket.
- Ne sírj! – mondta gyengéden.
Szóval ilyen sírni? Még sose sírtam. Ezelőtt… Hueco Mundoban nem is nevettem. Olyan érzelemmentes volt az egész. De ez nem jó érzés, elszorul tőle a szívem. Szipogva törölgettem a szememet, hátha abbahagyja ezt a… folyadékozást.
- Na, legyél vidám, és ne rágd magad! – borzolta össze a hajam Ichigo mosolyogva.
Hevesen bólogattam, majd megszeppenve elpirultam, mikor megölelt. Néztem, ahogy felkelt a kanapéról, és búcsút intve a szobája felé vette az irányt. Ajkamat biggyesztve néztem utána, majd lehunytam a szemem pár pillanatra. Sóhajtva bebattyogtam a konyhába és rövid tanácstalankodás után kinyitottam a hűtőt. Hisztérikus nevetés tört ki belőlem, mikor megláttam azt a néhány üveg sört, ami megmaradt az utolsó ivászatból. Azt hiszem ezt hívják nosztalgiának… pedig csak néhány napja volt az egész!
Ellenállva a józan eszemnek elővettem egy üveget a hűtőből, kinyitottam, leültem az asztalhoz és kortyolgatni kezdtem az italt. Emlékek törtek rám. Végre élveztem az életem – már ha ez életnek mondható –, és íme, el kell mennem.
Egy dologban biztos voltam: Ichigo még garantáltan viszontlát, mindegy miképpen érem ezt el. Nem éreztem rá hajlandóságot, hogy egy barátot engedjek kicsúszni a kezeim közül.
Grimmjow halkan, óvatosan kimászott Ichigo mellől, s a szekrény előtt heverő ruhakupachoz lépett. Némán rágódott egy szemhunyásnyi ideig a fiú arcát fürkészve, aztán megrázta fejét, s nesztelenül felöltözött. Pár pillanatig habozva ácsorgott, majd az ajtó felé indult. Meglepetten ugrott egyet, mikor egy kéz megszorította a vállát hátulról.
- Ugye nem hitted, hogy csak úgy elmehetsz? – kérdezte Ichigo szúrós pillantással.
Grimmjow az agyában kifogás után kutatva kinyitotta a száját, aztán visszacsukta használható ötletek híján. Rövid, de kínos csend telepedett a szobára.
- Máris mész? – mormogta Ichigo, hangja tompán csengett.
Az ex-hatosnak minden erejére szüksége volt hozzá, hogy bólintson. Fordult volna, hogy minél hamarabb eltűnhessen, de a derekára kulcsolódó karok visszatartották. Képtelen volt ellenállni, megtörve visszaölelt. Beszívta a fiú hajának illatát, s hátán végigsimítva próbálta memorizálni a bőre tapintását, s minden porcikáját, amit csak megérinthetett. Legszívesebben Ichigo ajkaira hajolt volna, de egy remegő sóhaj kíséretében eltolta magától a fiút, hátat fordított, s kilépett a szobából. Tudta, hogy ha most enged a csábításnak, nem fog tudni elszakadni az ex-shinigamitól. A helyiségből kilépve pár pillanatra a falnak dőlt, szemét lehunyva fújt egyet, majd mélyet lélegezve elindult lefelé a lépcsőn.
Ichigo üres szemekkel nézte a szobaajtóból eltűnő arrancart. Arra gondolt, hogy Amorina már biztos elment. A tegnap este után legalábbis valószínűnek tartotta. Beletelt pár pillanatba, mire felfogta, hogy egyedül maradt. Grimmjow elment. Végtelenül magányosnak érezte magát. Nem gondolta volna, hogy egyszer ennyire belekavar a nyugalmas kis életébe egy elszabadult hatos ex-espada… azt pedig még annyira sem, hogy beleszeret, és ekkora űrt fog maga után hagyni. Átkozott Grimmjow!
Visszabotorkált az ágyához, lehuppant a puha matracra, s könyökét a combján támasztva tenyerébe temette arcát. Most mégis mihez kezdjen?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó